81 évvel ezelőtt kezdődött a Vörös Hadsereg offenzívája a Don partán a 2. magyar hadsereggel szemben.
Az egri honvédek a helytállásból és a szenvedésekből is bőven kivették részüket.
A 2. magyar hadsereget német követelésre hozták létre és küldték az orosz frontra. Az Egerből és környékéréről besorozott katonák a VII. hadtestben a 20. gyalogdandárba és a 14. gyalogezredbe, illetve I. zászlóaljba kerültek.
A honvédeket 1942 áprilisa és júniusa között szállították ki Orjol, Kurszk és Gomel környékére, majd bekapcsolódtak a nyári nagy német offenzívába. Ennek során elérték a Don folyót, ahol elhúzódó, komoly véráldozat követelő hídfőcsatákba bonyolódtak a szovjetekkel. Már ezekben a küzdelmekben elesett, megsebesült, vagy eltúnt több mint 30 ezer magyar katona. Az igazán kegyetlen megpróbáltatások azonban a következő év elején vártak rájuk.
1943 januárjában a Vörös Hadsereg a sztálingrádi harci helyzet folyamányaként ezen a frontszakaszon is ellentámadást indított. Az offenzíva 12-én indult meg.
Az orosz túlerő mértéke élőerőben 2,7:1, tüzérségben 5:1, páncélosokban 1,3:1 volt.
A magyar katonák az első perctől kezdve reménytelen küzdelmet vívtak, de hősiesen harcoltak.
Babucs Zoltán hadtörténész cikkéből kiderül: az egri honvédek kivették részüket a helytállásból és a szenvedésekből is. A szovjet 40. hadsereg a 12-i felderítő tevékenység után 13-án indítottak támadást Sztorozsevoje térségében. Itt az egri „Dobó István” 14. honvéd gyalogezred (zászlóaljai: egri 14/I-II., gyöngyösi 14/III.), a településtől délre pedig a losonci 23. honvéd gyalogezred (zászlóaljai: losonci 23/I., balassagyarmati 23/II., salgótarjáni 53/III.) a gyöngyösi 20. fogatolt könnyű tábori tüzérezred állomásozott.
Az oroszok a mínusz 23 fokos hidegben is kemény ellenállásba ütköztek.
Az egri és gyöngyösi honvédek az első nap nem kevesebb mint 9 támadást vertek vissza.
Nemes nikelsbergi Nickl Károly alezredes, a 14-esek ezredparancsnokának jelentése szerint
„az egész napi harcokra jellemző, hogy az elért siker felett a legénység annyira lelkesedik és harckész, hogy az emberek közül sokan az árokból kiugrálva az ellenséget üldözik, foglyot ejtenek, kézitusát vívnak úgy, hogy a parancsnokok csak nagy nehézségek árán tudják őket állásaikba visszarendelni. Minden emberben megerősödik a hit, hogy az állás bevehetetlen és hogy minden ellenséges támadást vissza tudnak verni. Az ezred harci kedve ilyen magas fokra még sohasem emelkedett.”
Az egri honvédek reményei azonban sajnos illúziónak bizonyultak. A következő napokban az elsöprő túlerő és a rettenetes időjárási viszonyok felmorzsolták az egész 2. magyar hadsereget. Nickl visszaemlékezése szerint katonáinak
a lőszerhiány miatt sokszor puskatussal és szuronnyal kellett felvenniük a küzdelmet az ellenséggel, miközben az élelmiszerellátás összeomlása miatt egész nap étlen-szomjan voltak. A hőmérő higanyszála éjjel mínusz 40 fokig is süllyedt.
„Igen sok emberem megfagyott, nagy része pedig kéz- és lábfagyással harcképtelenné vált” – írta az alezredes.
A kétnapos küzdelem során azonban az oroszok is súlyosárat fizettek a győzelemért. Nickl jelentése szerint
„a 13-i támadás után egy kiküldött járőr csak a 14/III. zászlóalj állásai előtt (kb. 500 m-es szakaszon) több mint 1000 halottat számolt meg az akadályok előtt. A 23/II. zászlóalj előtt a drótakadályok vonalában 1,5 méter magas hullagátak emelkedtek.”
A 4300 fős hadilétszámú egri ezred mintegy 45 százaléka, 1933 ember soha nem tért haza családjához. Jelentős részüket tisztességesen eltemetni sem tudták, mert a visszavonulás zűrzavarában társaiktól elszakadva halálra fagytak a „fehér pokolban”. A túlélők – sokan sérülten, egy életre megnyomorodva – csak májusban térhettek vissza a szörnyű veszteségektől lesújtott városba.
